riveramásodosztályban

Végre mi is pályára léptünk az idén debütáló argentin kupában. Tét a 32 közé jutás, ellenfél a San Juanba való Defensores de Belgrano a harmadosztályból. Az a Defensores, ahol szegény Ortega játszik, mivel a River nem kért a nyáron a veterán zseni szolgálataiból. Almeyda azt nyilatkozta, hogy az edzői csapatában szívesen látta volna, de Ortega játszani akart. Mert Ortega mindig is játszani akart és játszani akar, amíg mozogni tud. És micsoda cseleket és passzokat mutatott be ma is! Még szerencse, hogy nem volt egy épkézláb csatár mellette, mert akkor nagy bajba kerülhettünk volna. A mérkőzés egyébként a felejthető kategóriába tartozott: a River kényelmesen, komótosan játszott, főleg azt követően, hogy az első félidő 25. percében egy zseniális Cavenaghi sarkalás után Chori lefutotta az egész védelmet és a kifutó kapus mellett-fölött gyönyörűen pöckölte a labdát a hálóba. Ezt követően nyugodtan tologattuk a labdát, Cavenaghi megcsinált és ki is hagyott néhány ziccert, Chori pedig egyre közelített a gólhoz szabadrúgásból, de harmadikra végül is csak a kapufáig jutott. A fiatal Pezzella és Ramiro Funes Mori kiválóan védekezett, Arano borzalmas volt, a venéz válogatott Maestrico Gonzaleznek voltak jó megmozdulásai, de összességében nem igazolta, hogy érdemes volt a nyáron leigazolni. A második félidő közepétől - mivel az istennek se ment be a mérkőzést eldöntő gólunk - az addig a kapunkra teljesen veszélytelen Defensores minden erejét és főleg szívét latba vetve jó negyedórára sajnos igazi kupahangulatot teremtett (kupahangulat: amikor minden megtörténhet, a manchestert is kiverheti egy negyedosztályú félamatőr gárda), rugdosták a szögleteket, egyszer még Vegának is védenie kellett. Szóval meleg pillanatok voltak, a játékosok teljesen értékelhetetlenül és értelmezhetetlenül játszottak.

Összességében nyertünk és továbbjutottunk, ez jó, picike gyógyír a hétvégi borzalom után (pedig mennyivel jobban játszottunk akkor!), de...

De sajnos bebizonyosodott, hogy Chori, Cavenaghi és Cirigliano nélkül a csapat semmit sem ér, csak a védelemben vannak alternatívák (Gonzalez Pires, Pezzella és Ramiro Funes Mori), de az előre játék, valamint a középpálya egyensúlya e három meghatározó játékos nélkül nem tud működni, még a legkisebb csapatok ellen sem. Arano, Ledesma és Maestrico nem River szintű játékosok. A cserepadtól a jövőben nem várhatunk megoldásokat. Ez nem túl megnyugtató.

Az ilyen meccsektől hányingerem szokott lenni. Most is az volt. Nem a játéktól, az események alakulásától, az eredménytől. Sajnos sokszor volt már ebben részem River szurkolóként, de az utolsó alkalom elég régen lehetett, mert már nem emlékszem rá. Szóval ettől a meccstől hányingerem van. Az ilyen meccstől hányingerem van.

Végigtámadtuk az egész mérkőzést. Körülbelül 15 szögletet rúgtunk (az ellenfél kettőt), volt kapufánk és naggyá tettük Gaston Sessát, az argentin futball egyik legendás kapusát. Sessa régi ismerős, védte a Racing és a Velez kapuját (néhány évig meg nálunk kispadozott, begyűjtve így két bajnoki címet). Szóval éppen Chichizolát dobálják a Boca Unidos szurkolói és jön az ellenfél kapusa drukkert nyugtatni, én meg csak bámulom, hogy ez a kapus nekem bizony ismerős. Senkit sem ismerek ebből a falusi tahó csapatból, de ezt a kapust már solat láttam focizni. És Sessa kivédte a szemünket. Ahogy telt az idő éreztem, hogy Sessának ma nem rúgunk gólt. Ha már verve volt, kisegítette a kapufa vagy egy gólvonalon blokkoló játékos. Már éppen kezdtem megbarátkozni a gól  nélküli döntetlen gondolatával (bár nem győzöm hangsúlyozni, teljes fölényben játszottunk) amikor Chichizla rosszul jött ki egy beívelésre a második félidő 46. percében, és a labda a hálónkba csurgott. Kikaptunk, és nekem most, nekem ilyenkor hányingerem van.

Micsoda meccs!

Évek óta a legjobb 45 perc, amit láttam. Ez volt a mai, Rosario elleni meccs második félideje. Kár, hogy kellett kapnunk egy gólt a 2. félidő 3. percében, hogy elkezdjünk focizni. De micsoda második félidő kerekedett ki ebből!

Menjünk sorjában, mivel múlt héten nem tudósítottam az eseményekről. Két hete nagyon el voltam keseredve. Az Atletico Tucuman elleni meccs maga volt a teljes reménytelenség. Aztán múlt héten ismét parádé következett, de ezt illik óvatosan kezelni. Puerto Madrynba látogattunk, Patagónia fővárosába, a delfinek és fókák földjére, melynek csapata most jutott fel a másodosztályba. A helyi 15ezres stadion (vitatkoznak nálunk, hogy minek a fradinak 20-22ezres stadion, elég lenne egy 10-12ezres is - hát hol élünk? Argentínában egy harmadosztályú csapatnak is 15ezres a stadionja, de ne menjünk messzire: a stécé fénykorában több mint húszezren szorongtak Salgótarjánban az acélgyári stadionban, a Dolinkában egy - egy komolyabb meccsen) zsúfolásig megtelt, a jegyeket Hétfőn kezdték árulni, de sokan már Szombat reggeltől sátoroztak (ezt tessék szó szerint érteni) a  jegypénztárak előtt, hogy élőben láthassák Puerto Madrynban a River Plate-et. És a River meg is hálálta a várakozást. Tipikusan az a meccs volt, ami addig tartott, amíg be nem megy az első gól. A patagóniaiak tisztességgel küzdöttek az első félidőben, aztán a félidő végén Ocampos betalált, a 2. félidőből pedig egy perc sem telt el mikor Chori kettőre növelte az előnyünket és ezzel véget is ért a meccs érdemi része. Következett egy kis Cavenaghi parádé és behúzhattuk az újabb gólzáporos győzelmet.

De az elmúlt hetek tapasztalatai alapján most nem nyugodhattam meg. A gólzáporos győzelmeket kínos, reménytelen vereségek követték. És bizony a Rosario Central elleni rangadó első félideje inkább az aggodalmaskodó érzéseimet igazolta. Huszonöt perc eseménytelen mezőnyjáték után a Rosario (melynek hátvédsorában a jó emlékű Talamonti és az elmúlt öt év megkérdőjelezhetetlen River jobbhátvédje, Paulo Ferrari játszik) egyszerűen lefocizott minket. Középpályán minden labda az övék volt, értelmes támadást indítani nem tudtunk, és csak a kapufa mentett meg attól, hogy hátránnyal vonuljunk a félidei pihenőre. Aztán a második félidő úgy kezdődött, ahogy az első abba maradt: a 3. percben, iszonyú védelmi szerencsétlenkedés után (Chichi hiába védett bravúrosan, a védők nem tudtak felszabadítani, és az ide-oda pattogó labda végül megtalált egy Rosario játékost, aki tökéletes labdát adott az egy szem közelében lévő csapattársának (három riveres védő között) aki persze nem hibázott.

Ez a gól kellett ahhoz, hogy megnyugodjak. Ugyanis a River nem bénult le, nem görcsöltek be a lábak, mint már annyiszor, hanem - végre!!! - felállt a padlóról és válaszolt (nem találtam jobb magyar szót, pedig a válaszol szó nem fejezi ki azt amit a spanyol reaccion; szóval "River reaccionó"). Olyan elszántsággal, olyan lendülettel, hévvel kezdtek játszani a fiúk, amilyet évek óta nem láttam (a Botafogo elleni meccs utolső félórája volt ehhez fogható). A pálya teljesen szétszakadt, a Rosario csak védekezett (bár minden kontrája életveszélyes volt), olyan gyorsan kerültek egyik kapu elől a másik elé a csapatok, hogy az épp a konyhába érkező Réka azt hitte, fel van gyorsítva amit a képernyőn lát.

Fél óra őrület és helyzetek sokasága után Chori és Cavenaghi tökéletes összjátéka egy gyönyörű támadás után meghozta az egyenlítést, de ez csöppet sem vett vissza a játék hevéből: nem volt elveszett labda, méterekről csúsztak be a játékosok, egy Rosario kontratámadásnál Cavenaghi tisztázott az ötösünknél, hogy pár másodperc múlva már a Rosario kapujánál próbáljon meg gólhelyzetet kiharcolni. Aztán a kilencvenötödik percben Sanchez előreívelt, Rios megelőzte Talamontit és a Rosario kapusát is, tökéletesen perdítette el a labdát...de, de mégsem tökéletesen. A labda a jobb oldali kapufán csattant, a kipattanóra már nem értünk oda és Baldassi lefújta a meccset. Kapufa az utolsó másodpercben! Kirúgásra már nem is maradt idő. Mintha csak Rudóval gombfociztam volna, olyan izgalmas volt.

Nem nyertünk, de amit a második félidőben, a Rosario gólját követően mutatott a csapat, az az elszántság, küzdeni tudás és esetenként kiváló játék (főleg Chori zsenialitása révén, bár Chori volt az egyetlen, aki az első félidei mély gödörben is elfogadhatóan futballozott) reménykedésre ad okot. Sőt több mint reménykedésre: bizakodásra. Bizakodásra abban, hogy kezd végre jó csapatunk lenni.

Gyönyörű győzelem Juyuban, borzalmas vereség a Monumental stadionban. Amennyire nem keserített el az Aldovisi elleni vereség (lásd előző bejegyzésemet), olyannyira elkeseredett vagyok most, olyan reménytelennek látok mindent így pár perccel az Atletico Tucuman elleni meccs lefújása után. Az Aldovisi elleni meccsen rosszul játszottunk, ráadásul pechünk is volt, de nem érdemeltünk vereséget. A Juyuj ellen egy ihletett Cavenaghi (4 gól egy meccsen!, ez a River több mint 110 éves történetében sem sokaknak - úgy 15 játékosnak - sikerült, utoljára Ortegának majd 10 éve, 2002-ben) vezérletével szinte tökéletes meccset játszottunk: a védelmünk betonbiztos, a debütáló Ramiro Funes Mori (Funes Mori ikertesója) megverhetetlen, középen minden labda a Pánamerikai játékokról visszatérő Ciriglianoé, Abecasis minden felfutása életveszélyes volt. Chori pedig igazi karmesterként dirigálta a csapatot, csak a gól hiányzott a játékából.

Aztán végre az első forduló után visszatérhettünk a Monumentál stadionba, letelt a végeláthatatlannak tűnő öt meccses eltiltás amit az osztályozót követő balhé miatt szabtak ki ránk. Negyvenezer nézőt engedélyeztek, negyvenezren várták a csapat hazatérését. Negyvenezren nézték döbbenten, hogy a Tucuman húsz perc alatt kétgólos előnyt szerez. Almeyda óriásit hibázott, amikor a kiválóan bemutatkozó majd vakbélgyulladást kapó Ramiro Funes Mori helyére, a védelem közepére nem merte bevetni az utánpótlás-válogatottakban brillírozó Pezzelát vagy Gonzalez Pirest, viszont nem a középszerűen megbízható Ferrerot, hanem Romant tette be a csapatba, akinek utolsó emlékezetes megmozdulása az érthetetlen kezezés volt Cordobában, az osztályozó első meccsén. Akkor a pályára beszaladó drukkerek majdnem megverték: a srácnak azóta is remeg a lába. A szünetben kellett lecserélni, azt hiszem utoljára láttuk River mezben (legalábbis remélem, sok százezer River drukkerrel együtt). Csakhogy akkor már kettővel ment az ellen, és az egész csapat borzalmasan ideges volt. És sajnos bebizonyosodott: nem vagyunk olyan jó csapat, nem vagyunk annyival jobbak az ellenfeleknél, hogy kétgólos hátrányból, borzalmasan idegesen futballozva fordítani tudjunk. Ez az ami elkeserítő, ez az ami aggodalommal tölt el. Hiába egykapuztunk a második félidőben, egyetlen értékelhető támadást sikerült összehozni. A passzok pontatlanok voltak, ötlet sehol, a tizenegy emberrel védekező Tucumániak minden különösebb nehézség nélkül őrizték meg kétgólos előnyüket. Egyedül Chori játszott értékelhetően, de kellett volna még legalább három Chori mellé, hogy ezt a meccset meg tudjuk fordítani.

Egy szónak is száz a vége: nem vagyunk olyan jó csapat, ahogy ez a jól sikerült meccsek (Atlanta, Juyuj) után tűnik. Ez tényleg nagyon szomorú. Nagyon elkeserítő. Ahogy az is, hogy mostanában nem tudunk kétszer egymás után jól futballozni, ötven százalékos eredménnyel pedig nem sok babér teremhet a számunkra.

Ne csüggedjetek River drukkerek! Vége a veretlenségnek, de nincs vége a világnak! Ma nagyon rosszul játszottunk (bár így sem érdemeltünk vereséget, a második félidőben az ellenfél foggal-körömmel védekezett, semmit sem csinált és egyszer találta el a kapunkat - szögletből - abból is gól lett), de attól ez ugyanaz az a csapat, aki hét gólt rúgott az Atlantának; csak ma nagyon nem ment a játék.

Az argentin elnökválasztás (innen is gratulálok Christinának meggyőző fölényű győzelméhez) miatti bajnoki szünet nagyon nem tett jót az utóbbi fordulókban jól játszó csapatnak. Az első félidő teljes rémálom volt, az Aldovisi nem engedte kibontakozni a River játékát, az utolsó negyedórára vettük csak át a játék irányítását, de hiányzott a csapatból az ötlet, a felszabadultság. A második félidőben egy ajándék tizenegyesből gyorsan egyenlítettünk és az egész hátralévő időben egykapuztunk a lelkesen és tíz emberrel (plusz a kapus) védekező ellenféllel szemben, de igazán nagy helyzetet nem tudtunk kialakítani. Aztán jött a negyvenedik percben egy fatális szöglet (az első gólt is szögletből kaptuk), a második alkalom, hogy az Aldovisi átjött a félidőben a térfelünkre, és döbbenten konstatálhattuk, hogy ismét vezetnek, levegőben lóg a vereségünk, ami aztán be is következett. Persze addigra az Aldovisi fél csapatát kiállíthatták volna, úgy aprítottak minket, dehát ehhez már hozzászoktunk. Kikaptunk, ráadásul egy gyenge csapattól. Nem az Institutotól, nem a Huracantól vagy a Quilmestől, még csak nem is a Gimnasia La Platatól: az Aldovisitől!

Na de ilyen a foci. Ha mi rúgjuk és idejekorán az első gólt, minden bizonnyal berámolunk legalább egy ötöst. Ehelyett elvesztettük a veretlenségünket, ráadásul az Instituto tegnap nyert, úgyhogy a listavezetői pozíciónknak is oda. Na de sebaj. Egy vereség sosem jöhet jókor, de talán most a legkevésbé rosszkor jött. Jövő héten Jujuyban nyerünk, és csak nevetünk ezen a mai meccsen. Nyerni fogunk: ezt biztosabban érzem, mintha ma egy sima győzelemmel térnénk nyugovóra.

Úgy tűnik kezd összeállni a csapat.

Két hét alatt három meccs, 9 gól, 7 pont, körülbelül negyven gólhelyzet. Bár nem száz százalékos eredménysor, több mint biztató.

Kezdjük sorjában. A kínkeserves Ferro elleni gól nélküli döntetlen után alig négy nappal, miután fél Argentína Almeyda fejét követelte és alkalmatlanságát harsogta, beütött a tökéletes meccs: 7 - 1 a gyengécske, de azért addig nem a pofozógép szerepében tetszelgő Atlanta ellen (nyolc meccsen egy győzelmet és öt döntetlent szedtek össze). Ez volt a meccs, amin minden bejött. Cavenaghi zseniális volt, mesterhármast lőtt és adott két gólpasszt, a betegeskedő Chorit pótoló Andres Rios bár helyzeteit kihagyta, nagyszerűen játszott (aztán a végén csak sikerült neki is betalálnia: megérdemelte), Ocampos gyönyörű gólt lőtt, huszonkét éve nem rúgtunk egy meccsen ennyi gólt, pedig a River történelme nem szűkölködik nagy különbségű győzelmekben (több mint húsz hivatalos meccsen rúgtunk hét vagy több gólt az elmúlt száztíz évben).

Szóval mindenki izgatottan várta a hétvégét és a Huracan elleni idegenbeli derbit, vajon egyszeri kifutott eredmény volt-e a hét egy, vagy elkezd működni az együttes, muzsikálni mint egy nemes hangszer. Chori nem épült fel, így ugyanazzal a csapattal kezdtünk mint az Atlanta ellen. És borzalmasan kezdődött a mérkőzés: Ferrero kapitális hibáját követően már a nyolcadik percben vezetett a Huracan. Aztán jött Aquirre, a védekeő középpályás, és öt perc alatt megfordítottuk az eredményt. Előbb védhetetlenül fejelt a bal felső sarokba, majd félollóból, vagyis a földről ollózva talált be (a meccs után azt nyilatkozta, nem tudja hogyan lőtte el a labdát, csak azt látta, hogy bemegy a jobb sarokba). Innentől miénk volt a meccs. Sajnos számtalan lehetőséget kihagytunk, hogy egy újabb góllal lezárjuk a találkozót, ezért az utolsó öt percben bizony szenvedni kellett, de végül csak behúztuk ezt a szerintem kulcsfontosságú győzelmet.

Eltelt egy hét, Chorival még mindig bajok vannak (ráadásul Rios kiválóan játszott az elmúlt két meccsen), Abecasis felépült, de közben Tano Vella bejátszotta magát a csapatba a posztján, ugyanez vonatkozik Aranora és Diazra is, úgyhogy az elmúlt két hétben megismert csapattal futottunk neki az Instituto elleni, újabb idegenbeli rangadónak. Az Instituto második a tabellán, az elmúlt fordulóban az általunk legyapált Atlantát négy góllal intézték el. A Mario Alberto Kempes stadion Cordobában dugig megtelt, a cserejátékosok a földön ültek, mert előre hozták a kispadot, hogy több jegyet adhassanak el. Ötvennyolcezer néző őrjöngő, görögtűzzel és konfettivel kísért szurkolása közepette futottak ki az együttesek a pályára. Megismétlem: ötvennyolcezer néző! A másodosztályban!

A meccs gól nélküli döntetlennel zárult. Ez a száraz és szomorú tény, a valóság viszont jóval biztatóbb. Jól játszottunk, kimondottan jól. Rios egyre magabiztosabb, főhet bizony Almeyda feje, mit csinál a következő meccsen Chorival. Ocampos egyre zseniálisabb, minden labdát megjátszik, akár lendületből, akár állásból megcsinálja a cselt, megveri egy az egyben a védőjét: nem tudom, hogy tudjuk megtartani, pedig még csak tizenhét éves.  Végig uraltuk a meccset, nálunk volt a labda, vagy járattuk azt, vagy megszereztük a félpályánál vagy még az Instituto térfelén. Idegenben, az eddigi eredmények alapján a bajnokság rajtunk kívüli legjobb csapata ellen egyértelműen jobbak voltunk. Cavenaghi majdnem összetörte a felső lécet, és ezen kívül is számtalanszor betalálhattunk volna, de ez egy ilyen nap volt. Semmi sem ment be. Miután kiállítottak a második félidő huszadik percében egy Instituto játékost, konkrétan kilenc emberrel (plusz a kapus) védekeztek, sikerrel. A végére egy kicsit az ötlet is elfogyott, bár az ellenfél tényleg csak bekkelt, meg sem kísérelt támadást vezetni. A játék képe alapján keserű az iksz, de ha azt nézzük, hogy a táblázat második helyezettje ellen, idegenben, végig jobban játszva majdnem nyertünk, nincs ok az elkeseredésre. Kicsit sok az iksz, de tizenegy forduló után veretlenek vagyunk és pontelőnnyel vezetünk.

Kezdünk jók lenni.

Talán.

Talán kezdünk végre jók lenni.

Megőriztük a veretlenségünket. Ez a legjobb, ami erről a mérkőzésről elmondható. Tudtuk a Ferro Carill Oesteről, hogy nem rossz csapat, hazai pályán még minden meccsüket megnyerték (azonban a Rivert a jegybevétel növelése érdekében, ahogy más csapatoknál már megszokhattuk, nem a hangulatos és antiknak számító, a kilencszázas évek legelején épült stadionjukban fogadták, hanem a San Lorenzo pályáján). A Ferro komoly első osztályú múlttal bíró csapat, bár jó pár éve már a másodosztályban dekkolnak, 1984-ben még bajnokságot is nyertek.

A hét közben kiókumlált taktika, miszerint Funes Mori - jó formájának köszönhetően kezdő marad, de a sérüléséből felépült Cavenaghi is természetesen visszatér, így két kilencessel játszunk, Aquirre ismét csak csere (múlt héten Mauro Diaz játszott helyette, olyan jól, hogy most a kispadon sem kapott helyett) és Chori irányít, finoman fogalmazva is nem jött be. Hiába követelik a szurkolók, hiába játszottunk így évtizedeken keresztül, számtalan sikert elérve, ez a csapat nem alkalmas a 4-3-1-2 felállásos játékra. A magyarázat egyszerű: nincs irányítónk. Mert Chori nem az, ez idén sokadszorra is kiderült. Chori csatár. Persze ő olvassa a legjobban a játékot ebben a csapatban, neki van a legtöbb esze a focihoz, így könnyen elcsábul az egyszeri edző, hogy berakja irányítónak, dehát nem az. Ebben a pozícióban nem tudja kihasználni gyorsaságát, a félpályánál tökölészik és bizony sok labdát elszór. Mivel Chori nem nagyon adta a labdákat, nem volt Aquirre, aki mélységből kiváló hosszú passzokkal szokta megjátszani, és még Funes Mori is ott sertepertélt körülötte, szegény Cavenaghi szégyenszemre sokszor a félpályáig is visszajött labdáért, sőt az egyik legkecsegtetőbb helyzetünk az ő félpályáról megküldött, 40 méteres, hajszálpontos átadásából adódott Sanchez előtt. Ultraoffenzív taktikát terveztünk, ehelyett Cavegol a félpályánál kínlódott.

Mindezen taktikai baklövés eredményeképpen az első félidő meddő Riveres mezőnyfölényben telt, nálunk volt a labda, de gólhelyzet nem nagyon akadt. Még a 3. percben Funes Morinak volt egy jó egyéni akciója, amit kiváló lövéssel fejezett be, de sajnos elszállt a labda a hosszú kapufa mellett. Aztán a sok szögletünk közül az egyik üresen találta a hosszún Ferrerot, a középhátvéd kapásból nem sokkal a léc fölé bombázott. Negyvenöt perc alatt ennyi. Nem túl sok egy hipertámadónak tervezett felállástól.

A második félidőben nagyot változott a játék képe, de sajnos nem miattunk. A Ferro rájött, hogy van keresnivalója ezen a mérkőzésen, és elkezdett focizni. A középpálya, ahol eddig nagyjából a River tologatta a labdát, megszűnt. Kiválóan felépített támadásokkal jött előre a Ferro, Chichizola többször is óriási bravúrral hárított, viszont így előttünk is több terület nyílt, Ocampos és Funes Mori is száz százalékos ziccert hibázott. Almeyda kettős cserével próbálkozott, de sajnos a csapat szerkezetét érintetlenül hagyta: Funes Mori és Cavenaghi helyére behozta Bout és Keko Villalbát, két csatár helyett két csatárt cserélt, semmi nem változott, sőt a támadásaink így még súlytalanabbá váltak. Még a tizenhét éves Ocamposban volt a legtöbb potenciál, a tizenhatos és az alapvonal találkozásánál bemutatott esernyőcsele a mérkőzés legszebb jelenete volt, arról nem is beszélve, hogy a Ferro legjobb játékosát - fegyelmezetten visszazárva - a leggyakrabban ő állította meg a pálya közepe táján, mielőtt még veszélyes helyzet alakult volna ki a kapunk előtt.

Összességében igazságos döntetlen született, nyolc forduló után veretlenek vagyunk és vezetjük a tabellát. De...

De ebből a meccsből Almeydáéknak le kell vonni a megfelelő következtetéseket.

Végre nem egy történelmi mérkőzés. A Gimnasia La Plata első osztályú csapat amióta az eszemet tudom, tavaly például két parádés 0-0-át sikerült velük játszanunk, hogy aztán az osztályozókon mindketten csúnyán elbukjunk.

A három döntetlen, és főleg a legutóbbi, tényleg szörnyen sikerült mérkőzést követően egész héten a River válságáról szóltak a hírek és az újságcikkek. A csapaton a csüggedés kezdett úrrá lenni, a szurkolók Almeyda hozzá nem értéséről vitatkoztak a fórumokon, a bulvárlapok a játékosok orgiáiról cikkeztek. Almeyda kénytelen-kelletlen engedett a szurkolói nyomásnak, kivette a csapatból a sokat szidott Alayest és Nico Domingót (a keretbe sem kerültek be), helyettük a mindenki által a csapatba követelt Cirigliano és Ferrero játszott. Vella visszakerült jobbhátvédnek, mivel Abecasis még sérült (talán jövő héten már játszhat) és váratlan húzásként Mauro Diaz kezdett Aquirre helyett. Hideg zuhany is érte a szurkolókat, Cavenaghi - aki sérülés miatt egész héten nem edzett rendesen - nem épült fel, így a sokat szidott Funes Mori játszott középcsatárként. Mindjárt ki is hagyott a 3. percben egy kihagyhatatlannak tűnő helyzetet, három méterről pofozta senkitől sem zavartatva a Gimnasia kapusába a labdát. Úristen, mi lesz itt! Aztán a tizedik percben jogos tizenegyes a Gimnasiának. És Chichizola kivédte!!! És ahogy az lenni szokott, innentől kezdve megváltozott a mérkőzés képe. Elkezdtük birtokolni a labdát, mezőnyben egész jól játszottunk, csak az utolsó passzokkal akadt még probléma. Cirigliano kiválóan játszott, Ocampos úgyszintén. Aztán a második félidő elején, váratlanul megszereztük a vezetést: Funes Mori lecsapott egy labdára a Gimnasia térfelének közepén, jobbal elvitte lendületből a védő mellett, majd ballal a tizenhatosról óriási gólt rúgott a tehetetlen kapus mellett a bal sarokba. Golazo!!! Ez a bombagól hála istennek meg is törte a Gimnasiát, de rendesen. Innentől kezdve örömfoci folyt a pályán, River módra. A félidő közepén Chori tökéletesen csavart középre egy szabadrúgást, és a balhátvéd Juan Manuel Diaz a Chacarita elleni meccshez hasonlóan tökéletesen fejelt a hálóba: kettő null és lényegében vége a mérkőzésnek. A Gimnasia nem tudott újítani, a labda folyamatosan nálunk volt, túlnyomórészt a Gimnasia térfelén folyt a játék. A közönség tombolt, a cseréknél levonuló játékosainkat felállva tapsolták, igazi fiesta hangulatban fejeződött be a mérkőzés.

Létfontosságú győzelem volt, mert a csapat visszanyerhette a hitét, a kedvét, nem indultunk el azon az úton mint tavasszal, mikor bajnokaspiránsból (a kilencedik forduló táján vezettük a tabellát) kiesővé zuhantunk. Cirigliano és Ferrero bizonyított, Chichizola megerősítette helyét a kapuban (szegény Vega, előbb Carizzo miatt szorult a kispadra, most meg két nappal az első forduló előtt megsérült, pedig ő számított volna első számú kapusnak) és ráadásul Cavenaghi hiányát is elbírtuk, sőt azt is, hogy Chori a mai meccsen sem brillírozott, inkább a bírókkal való veszekedéssel volt elfoglalva. Persze Chori így is a csapat fundamentuma, ahhoz, hogy a kölykök jól játszanak (Chichi 90-es, Mauro Diaz, Funes Mori 91-es, Keko Villalba (aki csereként állt be) és Cirigliano 92-es, Ocampos 94-es születésű) létfontosságú egy olyan játékos a pályán, mint Chori. Mert csak fiatalokkal nagyot lehet bukni, ezt már sokszor megtapasztaltuk, de ezekkel a fiatalokkal nagyon lehet bízni a jövőben is. Kár, hogy Lamelát és Pereyrát eladtuk, de az értük kasszírozott majd 20 millió dollár kellett a kasszába, és kellett ahhoz is, hogy legyen most két megbízható, tapasztalt középpályásunk Sanchez és Aquirre személyében.

Jövő héten megyünk a Ferro Carill Oestéhez (azazhogy ugyanebben a stadionban lesz a meccs, mert mi még a büntetés miatt játszunk a San Lorenzo stadionjában, a Ferro pedig a nagy bevétel reményében nem a saját kicsi stadionjában, hanem szintén ezen a pályán fogad minket), szerencsére ez is egy komoly első osztályú múlttal rendelkező csapat (a kiscsapatok elleni történelmi meccsek eddig valahogy nem jöttek be).

Szóval ez a győzelem nagyon kellett mindenki lelkének, Almeyda is mosolyogva nyilatkozta a mérkőzés után: végre egy nyugodt hét következik.

Mit lehet mondani egy ilyen 0-0 után. Legfeljebb azt, hogy szép volt az új mezünk. Több pozitívumot erről a meccsről nem lehet mondani. Rosszul kezdtünk, majd mikor kezdtünk játékba lendülni, nem jött a gól. Cavenaghi kapufát lőtt, Ocampos nem passzolt mikor kellett volna. Pedig a találkozó ezen szakaszában az elmúlt meccsen látottaknál jobbak voltunk, Ledesma beállítása jót tett a középpályás játékunknak, uraltuk a meccset, de semmi extra.

Aztán jött a második félidő... Csak azt tudom mondani: szörnyű. Nagyon rosszul játszottunk. Almeyda rosszul cserélt, lehozta Aquirrét, aki a legtöbb labdát szerezte és a legtöbb jó passzt adta az első félidőben. Chorinak az egész meccsen csak villanásai voltak, a szögletei és szabadrúgásai pedig teljesen veszélytelennek bizonyultak (pedig volt belőlük jó néhány). Nincs mit szépíteni, egész egyszerűen rosszul játszottunk. Nagyon rosszul. Nagyon rosszul, egy hihetetlenül gyenge csapat ellen. Ebből a felállásból nem is kerekedhetett ki más, mint egy nagyon rossz meccs. A Merlonak sem volt helyzete (legnagyobb lehetőségük Ledesma rövid hazaadása után adódott; szerencsére Chichizola résen volt), nekünk is csak néhány kósza átlövési kísérletünk akadt. Semmi ötlet, semmi fantázia, semmi játék. A harmadik döntetlen zsinórban, és a jobb csapatokkal (Gimnasia Jujuy, Rosario Central, Gimnasia La Plata, Ferro Carril Oeste, stb.) még nem is találkoztunk. Nagyon sürgősen változtatni kell valamit, mert ennek így nem lesz jó vége.

Ennek így nem lesz feljutás a vége.

Ismét egy csapat, akivel 110 év alatt még sosem találkozott a River, ismét egy csapat, aki sosem volt még az első osztályban. Pályájuk Merloban olyan kicsi, és olyan anyagi csábítás a River elleni történelmi meccsük, hogy nem Merloban fogadnak minket, hanem Avellanedában, az Independiente stadionjában és 20 ezer! jegyet kaptunk vendégként. Szóval 20ezer "vendég"drukker fogja biztatni a Riovert ez ellen az igazán kiscsapat ellen, akik ebben az idényben nem is muzsikálnak rosszul: 2győzelem, 2döntetlen, 1vereség.

A hét egyébként csöndesen telt. Tano Vella jobbhátvéd játéka nem győzte meg Almeydát, a keretbe sem került be. Először lesz viszont kezdő Ledesma, de mivel ő középpályás, az úgy látszik multifunkcionális eddigi legjobb középpályásunk, az uruguayi Sanchez húzódik hátra amolyan támadó jobbhátvédnek. Meglátjuk.

Ahogy látom már énekel a 20ezer szurkolónk (a "hazaiak" szegények pár ezren vannak) és érkezik a stadionba a csapat, egy teljesen új "retro" mezben, amit a 110 éves évforduló kedvéért készített az adidas.

Kezdődik. Vamos!

Mai ellenfelünk a Defensor y Justicia. Ezt a kis dél Buenos Airesi csapatot 1935-ben alapították és még sosem szerepelt az első osztályban, bár jelenleg a legrégebben egyfolytában a másodosztályban játszó csapat, hiszen 1997. óta egyfolytában itt szerepel. Mivel még sosem voltak első osztályúak, a mai az első hivatalos meccsük a River ellen. Játékosaik közül figyelni kell az uruguayi csatár Piriz Alvezre és a középpályás Bustamantéra, akiknek komolyabb első osztályú múltjuk van, valamint a kispadon ül régi ismerősünk, az immár veterán Roly Zarate, aki 2006 környékén 7 meccsen a Riverben is játszott (és debütálásakor megszerezte első és utolsó gólját a River a mezében). A meccset sajnos zárt kapuk mögött, a San Lorenzo pályáján játszuk (hála istennek, ez az utolsó zárt kapus meccsünk, bár még háromszor idegenben kell "otthon" lennünk a Monumental betiltása miatt).

Federer US Open elődöntője (nem hiszem el, hogy két meccslabdáról kikapott) miatt a beharangozóm ismét összefolyik a meccs értékelésével. De előtte még néhány szót a hét történéseiről. A hét fő polémiája arról szólt, hogy sokak véleménye szerint a másodosztályban jobb a foci mint a Primera Divisionban. Ezt az első osztály kettő alatti gólátlaga is jól alátámasztja, és hát legyünk őszinték, kit érdekel az első osztály, ha a River a másodosztályban játszik...? Az internetes közvélemény-kutatás szerint mindenesetre 64% szerint jobb a másodosztály. Kállai Ferenc mondta anno (mikor felépítették az új Nemzeti Színházat és ő a régiben maradt), hogy a Nemzeti ott van, ahol ő játszik. Úgy tűnik az argentin foci is ott van, ahol a River játszik, divisiontól függetlenül. A tévében a legtöbben a River meccseit nézik, az újsághírek legtöbbje a Riverről szól, jövő héten a Deportivo Merlo a saját kis stadionja helyett az Independiente stadionjában rendezi a mérkőzését és húszezer! jegyet ad a vendég Rivernek (normálisan a vendégcsapat 4-5ezer jegyet szokott kapni) és tény, a River meccsei eddig jók voltak, nem fulladtak unalomba, mint az első osztály meccseinek nagy része.

És most a meccsről. Most először éreztem azt, amit sokan megjósoltak a bajnokság kezdete előtt: ezek a kiscsapatok egytől-egyig életük meccsét játszák a River ellen. Úgy kezdődött a meccs, hogy lazán gurítunk egy hatost, aztán gyorsan elmúlt a Defensor y Justicia megilletődöttsége, elkezdték életük meccsét játszani, mi viszont kissé nagyképűen rakosgattuk a labdát jobbra-balra. Egyszerűen nem tudtuk kihozni a labdát a saját térfelünkről, rohantak, bevetődtek, becsúsztak, és ha labdát szereztek pontos és villámgyors passzokkal törtek a kapunk felé. Nagyon jól fociztak, mi pedig egyre rosszabbul, egyre bizonytalanabbul. Aztán mintha lemásoltuk volna a Quilmes meccs forgatókönyvét, a 35. perc körül labdát szereztünk az ellenfél térfelének közepén, Chori zseniálisan tette Ocamposhoz a labdát, aki tökéletes ütemben ugratta ki Cavenaghit, Cavegol pedig - mielőtt még kisodródott volna - tökéletesen lőtte be a labdát a hosszú sarokba. Vezetünk, bár nem érdemeljük meg. Eddig tartott a hasonlóság a Quilmes meccsel, ugyanis alig telt el öt perc és egyenlített az ellenfél. Chori ívelhetett be egy szabadrúgást a Defensor térfelének közepéről, kifejelték, indult a villámgyors kontra, nagy nehezen visszaértünk, de a felszabadítás furcsa gellert kapott, olyan furcsát, hogy visszafele pattanva átpattant a középhátvédünk lába alatt, a "mano a mano"-t még nagy bravúrral védte Chichizola, de a róla kipattanó labda Piriz Alvesről a hálónkba pattant.

Szünet után minden ott folytatódott, ahol az első félidőben abba maradt. A Defensor játékosai hárman támadtak rá a River védőjére labdakihozatalkor, nem kaptunk levegőt, az ellenfél csúszott, mászott, harapott, vért ivott. Aztán megint az egyenlítő gólnál megismert forgatókönyv: mi ívelhettünk be szögletet, kifejelték, indult a villámgyors kontra és Piriz Alvez megrúgta ötödik gólját is a bajnokságban. Chori, aki sérülten vállalta a mérkőzést és hetek óta arról nyilatkozik, hogy a durva játékot alig-alig büntetik lappal a bírók, az első reklamálásnál, szövegnél azonban kiosztják a sárgát, előbb lapot kapott beszédért, majd lebicegett a pályáról. Beállt helyette a sokat szidott Funes Mori, vezet az ellenfél, úristen, ki fog itt focizni?! Beállt még Andres Rios - utolsó jó meccse 2007 körül volt, mikor az emlékezetes 4-2-es Botafogo meccsen az ő gólja nyitotta meg az őrületes, három gólt hozó utolsó negyed órát, Falcao 94. perces, továbbjutást érő gyönyörű fejesgóljával; ó Falcao, el tigre colombiano, öt millióért adtuk el a Portónak, és most negyven millióért szerződött Madridba, az Atleticóhoz: köszönjük Aquilar. És láss csodát, a srácok felfogták, hogy itt bizony ki lehet kapni. Elkezdek focizni, jöttek a helyzetek, Ocampos (a meccs legjobbja Riveres részről), majd Rios lábában is ott volt az egyenlítés, és a 44. percben végre jól jött középre egy beadás a debütáló jobbhátvédünktől (a fiatal Abecasis a Quilmes ellen sajnos lesérült, az újonnan igazolt volt Newell's-es Tano Vella játszott helyette) és a sokszor elátkozott Funes Mori fejese megmentette a csapatot ezen a történelmi mérkőzésen - a történelmi szégyentől.

Nem kaptunk ki, továbbra is veretlenek vagyunk. Ez az egy pozitívum, ami elmondható erről a mérkőzésről.

A Desamparados elleni meccset külföldi utam miatt végül nem láttam, a hírek és a 8 perces összefoglaló alapján az első 30 percben gyötrelmesen játszottunk ezen a sajnos (a régóta várt szankciók miatt) idegen pályán és zárt kapuk mögött játszott mérkőzésen, aztán egy jó beadásra ismét érkezett Ocampos (szörnyű, hogy ez a 17 éves fiú játszott 3 jó meccset a Riverben és az argentin másodosztályban, és máris bejelentkeztek érte az európai nagycsapatok), majd még a félidő vége előtt Ocampos letámadta a védőt kirúgás után, megszerezte a labdát, csinált 2 cselt, középre adott, Sanchez érkezett és még a szünet előtt 2-0.

A második félidőben Chori elszórakozott egy labdakihozatalt a tizenhatosunknál és máris szépítettek a San Juaniak, de aztán (több Riveres kapufát követően) ismét Ocampos csinált félpályánál két zseniális cselt, keresztebe adott, Sanchez meg középre, Cavenaghi félollóból rosszul találta el a labdát, de érkezett Chori és le is zárta a mérkőzést egy léc alá küldött bombával. 3 meccs, 3 győzelem: álomszerű kezdés, 2 ponttal vezetjük a tabellát (100%-os csapat a 3. fordulóra csak a River maradt).

4. forduló, a Quilmes idegenben. A sörösök (a Quilmes a legjobb argentin sörmárka) velünk együtt estek ki tavaly, klasszikus első osztályú csapat, jó pár éve még Libertadores kupában is meneteltek (Grafite a quilmeses Desabatoval szólalkozott úgy össze, hogy szegény Desabatot rasszizmus vádjával meccs után lecsukták a Sao Paoloi rendőrök és regelig fogva tartották). A Quilmes elnöke azt jósolja, hogy 3-0-ra nyernek, mivel a River még nem találkozott jó csapattal a másodosztályban, 2 győzelemből jönnek és jó formában vannak. A River belső köreit Pereyra eladása (a 20 éves fiú nagyon tehetséges balszélső, de sosem volt alapember, és Ocampos feltűnésével ki is szorult a csapatból) zaklatta fel a héten (nyár elején az alelnök azt mondta, nem adjuk el egyszerre Lamelát és Pereyrát - mindketten az U 20-as válogatott alapemberei: eladtuk), így kb. 25 millió dollár folyt be ebben az átigazolási szezonban a kasszába (nem is rossz egy kieső csapattól), nagyon remélem, hogy sikerült rendezni a játékosokkal szembeni adósságokat, és senki nem lép a pályára a továbbiakban keserű szájízzel és üres pénztárcával.

A másik heti téma Cavenaghi gólképtelensége volt. Cavegol, a csapatkapitányunk, Chori mellett a másik emblematikus visszatérőnk (a Bordeaux-ból tért vissza természetesen össze sem hasonlítható fizetésért) 3 forduló alatt nem szerzett gólt középcsatár létére, pedig volt egypár helyzete, és az egész középpálya arra hajt, hogy végre gólt rúgjon.

No ezek után jött ma a Quilmes meccs és borzasztóan játszottunk. Az első félidőben Nico Domingo, a védekező középpályásunk 5 alkalomból ötször vesztette el a labdát a saját térfelünk közepén, csak az isten mentett meg minket a góltól. Aztán a Quilmes elszúrt egy lesre állítást, Cavenaghi kiugrott, és az ötös sarkáról olyan biztosan bombázott a hosszú sarokba (a Quilmes kapusa a kezét sem tudta felemelni), mintha nem az ő gólképtelenségéről szóltak volna egész héten a hírek.

Sajnos a 2. félidőben sem játszottunk jobban, a játék képében a különbséget az jelentette, hogy most már a Quilmes is szarul játszott. Ráadásul a streamem is egyre jobban akadozott, úgyhogy erről a félidőről sok mondanivalóm nincsen. A 47.! percben szögletből egyenlített a Quilmes, úszott kettő pont - ez bosszantó - de nem érdemeltünk volna győzelmet (hiszen bűn rosszul játszottunk, egész meccsen nem működött a középpályás játékunk, nem szereztünk labdát, amit meg mégis, azt eladtuk), így az idegenbeli döntetlen, rossz játékkal, végül is nem rossz eredmény.

Továbbra is listavezetők vagyunk, Nico Domingo valószínűleg kijátszotta magát a csapatból, jövő héten pedig ennél csak jobb jöhet (bár tavasszal oly sokszor hittem ezt és végül kiestünk), de most van egy Chorink (akit Quilmeses múltja miatt egész meccsen fütyültek a hazai nézők, mégis ő volt a legjobb játékosunk) és van egy Cavenaghink, aki végre megtalálta a góllövő cipőjét.

Jövő héten nyernünk kell.

Holnap este, a bajnokság harmadik fordulójában igazán különleges ellenfél vár a Riverre: a Desamparados de San Juan. Ezzel az egyébként 1919-ben alakult és a másodosztályba frissen feljutott csapattal a River 110 éves gazdag történelme során mindössze 1! azaz egy alkalommal találkozott, 1969-ben, amikor többek között Oscar Más 4 góljával 7 - 0-ra nyertünk. (Bár eddig berzenkedtem ettől, mostantól használni fogom a Riverre a többes szám első személyt, élőszóban így beszélek a csapatról, blogolnom is sokkal egyszerűbb lesz így, elnézést ha valakit ez zavarna).

Sajnos a követhetetlen argentin szövetség legújabb húzása miatt úgy tűnik semleges pályán, zárt kapuk mögött kell a san juaniakat fogadnunk (az osztályozómeccsen kitört balhék miatt), Chori ki is bukott a twitterén, hogy elég az erőszakból, ők kiteszik a lelküket a pályán és néhány hülye (vagy szervezett huligán) szarsága miatt most játszathatnak egy idegen és üres stadionban. Tényleg nem lesz valami szívderítő.

Sérültjeink, Maidana, Alayes és az elmúlt meccsen gólt szerző Aquirre egyébként meggyógyultak, úgyhogy Almelyda valószínűleg harmadszor is ugyanazt a tizenegyet küldi pályára, akikkel debütált még a Chacarita ellen.

A Desamparados játékoskeretében a mendozaiakkal ellentétben tényleg nincsen ismerős név, van egy fiú aki már játszott a Rosario Centralban, egy másik pedig az Almagróban: nem tűnik ijesztőnek. Csak ne becsüljük le őket.A héten láttam, hogy egy harmadosztályú meccs argentínában tizenötezer néző előtt zajlott! Harmadosztályú jelenleg a Talleres, a Platense, a Tiro Federal, a Nueva Chicago és speciel az Almagro is. Mind olyan csapat, amely nem is olyan régen még első osztályú volt, sőt a Platense (Trezeguet nevelőegyesülete) és a Talleres komoly hagyományokkal büszkélkedhet.

Szóval hét null valószínűleg nem lesz, de nagyon remélem, hogy világra szóló meglepetés sem.

Independiente Rivadaviva vs. River Plate: 1 : 3.

Nagy győzelem volt. Lehet, hogy nem a világhírű Club Atletico Independiente, hanem a mendozai Independiente Rivadaviva ellen arattuk, de emlékszem, hogy pont egy éve, itt Keszhelyen néztem a négy éves fiamal az ölemben a River vs. Independiente meccset (3-1-re vagy 3-2-re nyertünk) és az a meccs semmivel sem volt nehezebb ennél. Szerintem ezzel a játékkal az első osztályban is bárkivel szemben győztünk volna. Mivel beteg voltam nem tudtam felkészülni a meccsre (nem bújtam az argentin híroldalakat), de a kezdéskor kiderült: ebben a mendozai csapatban három River nevelés plusz egy volt River játékos: a hatalmas Fabbiani játszik. Úgyhogy ezek sem kutyaütők. Azt mondták támadni fognak, úgy is kezdték, Chori nem tudta átvenni a labdát, három mendozai csúszott rá a lábára azonnal. Nyolcadik perc, 0-1. Bekaptuk az első gólt a másodosztályban, mi lesz itt...? Aztán a semmiből egyenlítettünk: a kölyök jobbhátvéd Abecasis (szeretlek Ferrari, de nem hiányzol!) centerezett, a tizenhét éves Ocampos pedig magától értetődő módon úgy bólintott a jobb sarokba, hogy az ex Bocás kapus mozdulni sem tudott. Innentől kezdve a mérkőzés képe teljesen megváltozott. A River megnyugodott és elkezdett focizni, a mendozaiak pedig egyre inkább elfáradtak (Chorit pressingelni elég kimerítő feladat). Még a félidő vége előtt az uruguayi Sanches (úgy tűnik sikerült végre egy jó igazolást is összehozni) forintos labdával ugratta ki Cavenaghit, aki kisodródva is visszatette a labdát, Chori elrontotta de a másik középpályás igazolás, a szintén nagyot focizó Aquirre bevágta. Vezetünk!!

Becserélték Neumann Karcsit (Geronimo Morales Neumann, vagy öt éve debütált tinédzserként góllal a Riverben (a Gimnasia elleni 3-3-as meccsen, azóta a Gimnasia is a másodosztályban játszik, Neumann Karcsi pedig sok külföldi csapatot megjárt, és sajnos sehol nem lett idol (tiszta Koplárovics Béla azzal, hogy a második félidőben ő volt a legveszélyesebb mendozai).

Aztán  a mendozaik átvették volna az irányítást, de Sanches a legjobbkor ellopott egy labdát, és míg mindenki a középpasszt várta, külsővel betekerte a hosszúba. 3-1 és vége is a meccsnek.

Mendozát meghódítottuk, ez nem kérdés, és még tíz provincia hátra van, ahol a River vendégeskedni fog (egyenlőre vendégszurkolók nélkül, de az AFA /az argentin labdarúgó szövetség/ egyre inkább hajlik a felé, hogy a másodosztályban is látogathassák vendégszurkolók a mérkőzéseket).

Úgy tűnik, a másodosztály semmivel sem könnyebb az első osztálynál. De mégis: valamikor tavaly ősszel volt vagy lehetett, hogy a River három gólt rúgott egy meccsen és két gól differenciával sikerült nyernie.

Egyenlőre jók vagyunk...

Pár perc múlva megkezdődik a visszatérési hadművelet második mérkőzése. Az országos turné első állomása (az első osztályban nem nagyon voltak vidéki mérkőzések). Egyenlőre a másodosztályban még mindig nem engednek vendégszurkolókat a mérkőzésekre, ennek ellenére több busznyi drukker indult el a több ezer kilométeres útra Mendozába, az Independiente Rivadaviva elleni mérkőzésre. A mendozai River szurkolók a több százan fogadták a csapatot a reptéren, a játékosok alig győzték osztogatni az autogrammokat. Azt hiszem vendégszurkolók nélkül sem lesz híján a csapat a biztatásnak.

Almeyda a győztes csapaton ne változtass elvet követi, így ugyanaz a tizenegy kezdi a mérkőzést mint Kedden a Chacarita ellen.  A mendozaiakról nem sokat tudok, azt ígérték támadni fognak. Meglátjuk.

Vamos River!

Kezdjük a végén: River Plate vs. Chacarita Juniors: 1 - 0. A debütálás sikerült, a három pont zsebben.

Csak azért nem volt telt ház, mert kora délután még úgy volt, csak klubtagok mehetnek be a meccsre. Aztán pár órával a kezdés előtt kiderült, egy szektort megnyitnak a nagyközönség részére, özönlött is a nép még a kezdő sípszó pillanatában is a Monumental stadionba. Szóval elkezdődött a River számára a másodosztályú bajnokság. A világ egyik legsikeresebb klubcsapata 105 év és 33 bajnoki cím után a másodosztályban kénytelen bizonyítani, hogy még mindig a "legnagyobb".

A szurkolókon nem múlik. Az első perctől az utolsóig zengett a stadion. És hál istennek úgy tűnt, a csapattal sincsen nagyobb baj. Minden labdáért úgy küzdöttek, mintha az utolsó volna, és nem mellékesen időnként még fociztak is. Mert foci nélkül bizony a River nem nyerheti vissza régi dicsőségét, a River identitása a szép futball, csak akarattal és verítékkel (meg sok megnyert büntetőpárbajjal) egy bizonyos kék-sárga csapat ért el Argentínában nagy sikereket, nem a "la banda roja" (ezt sajnos nem tudom jól magyarra fordítani, valami olyasmi, hogy a vörös szalag, ami a mellkason keresztbe futó vörös csíkra utal a River mezén).

Szóval időnként volt jó foci, szép támadások, kapufa meg gólvonalról tisztázás, volt persze idegeskedés is, védelmi bakik, meleg pillanatok az ifjú Chichizola kapuja előtt. Az új fiúk tisztességesen teljesítettek, Sanches gyönyörű gólpasszt adott és az első félidőben egészen kiválóan irányította a csapatot (a második etapra kicsit eltűnt a mezőnyben, a kondija úgy tűnik még javítható), Aquirre és Alayes megbízhatóan rombolt és védekezett, Ocamposnak ügyes megoldásai voltak (épp csak betöltötte a tizenhetet!), Abecasis könnyedén elhomályosította annak a Ferrarinak az emlékét, aki hat évig meghatározó ember volt a jobbhátvéd posztján.

Cavenaghi nem élete meccsét játszotta, de küzdött hősiesen, Chori pedig...! Chori egy zseni! Megállás nélkül küzdött, hajtott, ragadt hozzá a labda, a gólvonalról vágták ki egy lövését, miután tökéletesen fektette el a kapust, aztán huszonötről kilőtte a bal kapufát, amikor pedig a csapat kapkodni, idegeskedni kezdett, nála mindig jó helyen volt a labda. Fél perccel a meccs vége előtt, amikor az utóbbi években a River ellen egyenlíteni szoktak, a saját térfelének közepén megkapta a labdát, megállította (nem rúgta el "csak el a kaputól" mottóval, ami után öt másodperccel már vissza szokott érkezni a labda a saját kapu előterébe), megvárta az ellenfél nagy hévvel érkező játékosát, higgadtan csinált vele szemben egy cselt és nyugodtan megjátszotta - azaz előrefele, emberhez küldte - a labdát. Igazi vezéregyéniség volt, méltó helyre került a River legendás tízes meze.

A Chacarita nagyon jól játszott, időnként be is szorította a Rivert és irányította a mérkőzést. Ha minden csapat így játszik az argentin másodosztályban (ezzel a teljesítménnyel bármelyik európai első osztályban is megállnák a helyüket) nagyon kemény bajnokságnak néz elébe a River Plate. De a győzelem megvan, a történelmi bajnokság jól indult, a csapatban úgy tűnik van potenciál, de az is igaz, hogy van is hova fejlődni.

Folytatás Szombaton Mendozában.

Bő félóra múlva megkezdődik az argentin futball legszürreálisabb idénye: a River a másodosztályban. Én is csatlakoztam a szurkolók világméretű kezdeményezéséhez, kiakasztottam az ablakba az egyik mezemet.

Ettől még nem fog piros-fehérbe borulni a város (ha Pesten lennék az erkély korlátjára akasztottam volna, akkor jobban látszana), de a gesztus a lényeg, és remélem Argentína  piros-fehérbe borul a következő órákra. A twitteren mindenesetre Latin-Amerikában ebben a pillanatban a River a "Téma", Chori Dominguez 1 órája írta, hogy megérkeztek a stadionba és hatalmas érzelmek rohanták meg (ő fogja a legendás 10-es mezt viselni: nem kis feladat), Buonanotte Malagából küldte jókívánságait volt csapatának és csapattársainak, "egy minden tekintetben új, és nagyon kemény torna" megkezdéséhez. Lamela az öltözőben üdvözli épp a csapatot, és ha igazak a hírek, végre ismét fekete nadrágban játszik a csapat (a pár éve divatba jött fehér nadrág finoman szólva sem vált be.

Az osztályozót elbukó csapatból ketten maradtak, Maidana a középhátvéd és Diaz, a balhátvéd. Almeyda csapatkapitányból edzővé avanzsált (micsoda debütálás: bele a mély vízbe!), Cavenaghi, Chori és Nico Domingo ismét River mezben, az ifiből is felkerült két fiú (Ocampos és Abecasis), a többiek (Alayes, Aquirre, Sanches) új igazolások: majd meglátjuk...

Az ötéves fiam szerint a River meccsben az a jó, ha nyer a River. 10 perc múlva kezdődik a meccs...: hát nyerjen végre!!!

A RIVER a másodosztályban!

A világ egyik legsikeresebb, legpatinásabb klubja ma este megkezdi szereplését az argentin másodosztályban. A River Plate 33 bajnoki címmel büszkélkedhet és az alapítása óta eltelt 110 év alatt sosem esett ki az első osztályból. Az MU huszadik bajnoki címére hajt Angliában... És holnap este – magyar idő szerint éjjel nulla óra 10 perckor- megkezdődik a történelem!: a River belekezd a másodosztályba. Egész Argentína ezt várja, bár „sutyiban” elkezdődött múlt héten az első osztályú bajnokság, de ez senkit sem érdekel. Hector Baldassit jelölték bírónak, Argentína legutóbbi vb bíróját, aki azt nyilatkozta: büszkeség tölt el, hogy ezen a történelmi meccsen én fújom a sípot. Mert ez történelem. A következő hetekben lesz idő kielemezni, hogy a történelem miként következett be, hogyan került Dél-Amerika legnépszerűbb, legismertebb és legsikeresebb klubja a másodosztályba. Az argentin futballt a korrupció itatja át, velejéig megrontva azt, és ennek leglátványosabb áldozata lett a RIVER PLATE.  De ebbe a klubba a kiesés óta több ezer új tag kérte a felvételét. A kiesett klubba a  Valenciából és a Bordeaux-ból tértek haza volt River játékosok minimálisra csökkentett fizetésért, mert szeretik a klubot. Mert ez egy ilyen klub. River őrület van Dél-Amerikában, mert kezdődik a másodosztály.  Kezdődik a másodosztály: most kezdődik a bajnokság!!!