Úgy tűnik kezd összeállni a csapat.
Két hét alatt három meccs, 9 gól, 7 pont, körülbelül negyven gólhelyzet. Bár nem száz százalékos eredménysor, több mint biztató.
Kezdjük sorjában. A kínkeserves Ferro elleni gól nélküli döntetlen után alig négy nappal, miután fél Argentína Almeyda fejét követelte és alkalmatlanságát harsogta, beütött a tökéletes meccs: 7 - 1 a gyengécske, de azért addig nem a pofozógép szerepében tetszelgő Atlanta ellen (nyolc meccsen egy győzelmet és öt döntetlent szedtek össze). Ez volt a meccs, amin minden bejött. Cavenaghi zseniális volt, mesterhármast lőtt és adott két gólpasszt, a betegeskedő Chorit pótoló Andres Rios bár helyzeteit kihagyta, nagyszerűen játszott (aztán a végén csak sikerült neki is betalálnia: megérdemelte), Ocampos gyönyörű gólt lőtt, huszonkét éve nem rúgtunk egy meccsen ennyi gólt, pedig a River történelme nem szűkölködik nagy különbségű győzelmekben (több mint húsz hivatalos meccsen rúgtunk hét vagy több gólt az elmúlt száztíz évben).
Szóval mindenki izgatottan várta a hétvégét és a Huracan elleni idegenbeli derbit, vajon egyszeri kifutott eredmény volt-e a hét egy, vagy elkezd működni az együttes, muzsikálni mint egy nemes hangszer. Chori nem épült fel, így ugyanazzal a csapattal kezdtünk mint az Atlanta ellen. És borzalmasan kezdődött a mérkőzés: Ferrero kapitális hibáját követően már a nyolcadik percben vezetett a Huracan. Aztán jött Aquirre, a védekeő középpályás, és öt perc alatt megfordítottuk az eredményt. Előbb védhetetlenül fejelt a bal felső sarokba, majd félollóból, vagyis a földről ollózva talált be (a meccs után azt nyilatkozta, nem tudja hogyan lőtte el a labdát, csak azt látta, hogy bemegy a jobb sarokba). Innentől miénk volt a meccs. Sajnos számtalan lehetőséget kihagytunk, hogy egy újabb góllal lezárjuk a találkozót, ezért az utolsó öt percben bizony szenvedni kellett, de végül csak behúztuk ezt a szerintem kulcsfontosságú győzelmet.
Eltelt egy hét, Chorival még mindig bajok vannak (ráadásul Rios kiválóan játszott az elmúlt két meccsen), Abecasis felépült, de közben Tano Vella bejátszotta magát a csapatba a posztján, ugyanez vonatkozik Aranora és Diazra is, úgyhogy az elmúlt két hétben megismert csapattal futottunk neki az Instituto elleni, újabb idegenbeli rangadónak. Az Instituto második a tabellán, az elmúlt fordulóban az általunk legyapált Atlantát négy góllal intézték el. A Mario Alberto Kempes stadion Cordobában dugig megtelt, a cserejátékosok a földön ültek, mert előre hozták a kispadot, hogy több jegyet adhassanak el. Ötvennyolcezer néző őrjöngő, görögtűzzel és konfettivel kísért szurkolása közepette futottak ki az együttesek a pályára. Megismétlem: ötvennyolcezer néző! A másodosztályban!
A meccs gól nélküli döntetlennel zárult. Ez a száraz és szomorú tény, a valóság viszont jóval biztatóbb. Jól játszottunk, kimondottan jól. Rios egyre magabiztosabb, főhet bizony Almeyda feje, mit csinál a következő meccsen Chorival. Ocampos egyre zseniálisabb, minden labdát megjátszik, akár lendületből, akár állásból megcsinálja a cselt, megveri egy az egyben a védőjét: nem tudom, hogy tudjuk megtartani, pedig még csak tizenhét éves. Végig uraltuk a meccset, nálunk volt a labda, vagy járattuk azt, vagy megszereztük a félpályánál vagy még az Instituto térfelén. Idegenben, az eddigi eredmények alapján a bajnokság rajtunk kívüli legjobb csapata ellen egyértelműen jobbak voltunk. Cavenaghi majdnem összetörte a felső lécet, és ezen kívül is számtalanszor betalálhattunk volna, de ez egy ilyen nap volt. Semmi sem ment be. Miután kiállítottak a második félidő huszadik percében egy Instituto játékost, konkrétan kilenc emberrel (plusz a kapus) védekeztek, sikerrel. A végére egy kicsit az ötlet is elfogyott, bár az ellenfél tényleg csak bekkelt, meg sem kísérelt támadást vezetni. A játék képe alapján keserű az iksz, de ha azt nézzük, hogy a táblázat második helyezettje ellen, idegenben, végig jobban játszva majdnem nyertünk, nincs ok az elkeseredésre. Kicsit sok az iksz, de tizenegy forduló után veretlenek vagyunk és pontelőnnyel vezetünk.
Kezdünk jók lenni.
Talán.
Talán kezdünk végre jók lenni.
