Micsoda meccs!
Évek óta a legjobb 45 perc, amit láttam. Ez volt a mai, Rosario elleni meccs második félideje. Kár, hogy kellett kapnunk egy gólt a 2. félidő 3. percében, hogy elkezdjünk focizni. De micsoda második félidő kerekedett ki ebből!
Menjünk sorjában, mivel múlt héten nem tudósítottam az eseményekről. Két hete nagyon el voltam keseredve. Az Atletico Tucuman elleni meccs maga volt a teljes reménytelenség. Aztán múlt héten ismét parádé következett, de ezt illik óvatosan kezelni. Puerto Madrynba látogattunk, Patagónia fővárosába, a delfinek és fókák földjére, melynek csapata most jutott fel a másodosztályba. A helyi 15ezres stadion (vitatkoznak nálunk, hogy minek a fradinak 20-22ezres stadion, elég lenne egy 10-12ezres is - hát hol élünk? Argentínában egy harmadosztályú csapatnak is 15ezres a stadionja, de ne menjünk messzire: a stécé fénykorában több mint húszezren szorongtak Salgótarjánban az acélgyári stadionban, a Dolinkában egy - egy komolyabb meccsen) zsúfolásig megtelt, a jegyeket Hétfőn kezdték árulni, de sokan már Szombat reggeltől sátoroztak (ezt tessék szó szerint érteni) a jegypénztárak előtt, hogy élőben láthassák Puerto Madrynban a River Plate-et. És a River meg is hálálta a várakozást. Tipikusan az a meccs volt, ami addig tartott, amíg be nem megy az első gól. A patagóniaiak tisztességgel küzdöttek az első félidőben, aztán a félidő végén Ocampos betalált, a 2. félidőből pedig egy perc sem telt el mikor Chori kettőre növelte az előnyünket és ezzel véget is ért a meccs érdemi része. Következett egy kis Cavenaghi parádé és behúzhattuk az újabb gólzáporos győzelmet.
De az elmúlt hetek tapasztalatai alapján most nem nyugodhattam meg. A gólzáporos győzelmeket kínos, reménytelen vereségek követték. És bizony a Rosario Central elleni rangadó első félideje inkább az aggodalmaskodó érzéseimet igazolta. Huszonöt perc eseménytelen mezőnyjáték után a Rosario (melynek hátvédsorában a jó emlékű Talamonti és az elmúlt öt év megkérdőjelezhetetlen River jobbhátvédje, Paulo Ferrari játszik) egyszerűen lefocizott minket. Középpályán minden labda az övék volt, értelmes támadást indítani nem tudtunk, és csak a kapufa mentett meg attól, hogy hátránnyal vonuljunk a félidei pihenőre. Aztán a második félidő úgy kezdődött, ahogy az első abba maradt: a 3. percben, iszonyú védelmi szerencsétlenkedés után (Chichi hiába védett bravúrosan, a védők nem tudtak felszabadítani, és az ide-oda pattogó labda végül megtalált egy Rosario játékost, aki tökéletes labdát adott az egy szem közelében lévő csapattársának (három riveres védő között) aki persze nem hibázott.
Ez a gól kellett ahhoz, hogy megnyugodjak. Ugyanis a River nem bénult le, nem görcsöltek be a lábak, mint már annyiszor, hanem - végre!!! - felállt a padlóról és válaszolt (nem találtam jobb magyar szót, pedig a válaszol szó nem fejezi ki azt amit a spanyol reaccion; szóval "River reaccionó"). Olyan elszántsággal, olyan lendülettel, hévvel kezdtek játszani a fiúk, amilyet évek óta nem láttam (a Botafogo elleni meccs utolső félórája volt ehhez fogható). A pálya teljesen szétszakadt, a Rosario csak védekezett (bár minden kontrája életveszélyes volt), olyan gyorsan kerültek egyik kapu elől a másik elé a csapatok, hogy az épp a konyhába érkező Réka azt hitte, fel van gyorsítva amit a képernyőn lát.
Fél óra őrület és helyzetek sokasága után Chori és Cavenaghi tökéletes összjátéka egy gyönyörű támadás után meghozta az egyenlítést, de ez csöppet sem vett vissza a játék hevéből: nem volt elveszett labda, méterekről csúsztak be a játékosok, egy Rosario kontratámadásnál Cavenaghi tisztázott az ötösünknél, hogy pár másodperc múlva már a Rosario kapujánál próbáljon meg gólhelyzetet kiharcolni. Aztán a kilencvenötödik percben Sanchez előreívelt, Rios megelőzte Talamontit és a Rosario kapusát is, tökéletesen perdítette el a labdát...de, de mégsem tökéletesen. A labda a jobb oldali kapufán csattant, a kipattanóra már nem értünk oda és Baldassi lefújta a meccset. Kapufa az utolsó másodpercben! Kirúgásra már nem is maradt idő. Mintha csak Rudóval gombfociztam volna, olyan izgalmas volt.
Nem nyertünk, de amit a második félidőben, a Rosario gólját követően mutatott a csapat, az az elszántság, küzdeni tudás és esetenként kiváló játék (főleg Chori zsenialitása révén, bár Chori volt az egyetlen, aki az első félidei mély gödörben is elfogadhatóan futballozott) reménykedésre ad okot. Sőt több mint reménykedésre: bizakodásra. Bizakodásra abban, hogy kezd végre jó csapatunk lenni.
