Gyönyörű győzelem Juyuban, borzalmas vereség a Monumental stadionban. Amennyire nem keserített el az Aldovisi elleni vereség (lásd előző bejegyzésemet), olyannyira elkeseredett vagyok most, olyan reménytelennek látok mindent így pár perccel az Atletico Tucuman elleni meccs lefújása után. Az Aldovisi elleni meccsen rosszul játszottunk, ráadásul pechünk is volt, de nem érdemeltünk vereséget. A Juyuj ellen egy ihletett Cavenaghi (4 gól egy meccsen!, ez a River több mint 110 éves történetében sem sokaknak - úgy 15 játékosnak - sikerült, utoljára Ortegának majd 10 éve, 2002-ben) vezérletével szinte tökéletes meccset játszottunk: a védelmünk betonbiztos, a debütáló Ramiro Funes Mori (Funes Mori ikertesója) megverhetetlen, középen minden labda a Pánamerikai játékokról visszatérő Ciriglianoé, Abecasis minden felfutása életveszélyes volt. Chori pedig igazi karmesterként dirigálta a csapatot, csak a gól hiányzott a játékából.
Aztán végre az első forduló után visszatérhettünk a Monumentál stadionba, letelt a végeláthatatlannak tűnő öt meccses eltiltás amit az osztályozót követő balhé miatt szabtak ki ránk. Negyvenezer nézőt engedélyeztek, negyvenezren várták a csapat hazatérését. Negyvenezren nézték döbbenten, hogy a Tucuman húsz perc alatt kétgólos előnyt szerez. Almeyda óriásit hibázott, amikor a kiválóan bemutatkozó majd vakbélgyulladást kapó Ramiro Funes Mori helyére, a védelem közepére nem merte bevetni az utánpótlás-válogatottakban brillírozó Pezzelát vagy Gonzalez Pirest, viszont nem a középszerűen megbízható Ferrerot, hanem Romant tette be a csapatba, akinek utolsó emlékezetes megmozdulása az érthetetlen kezezés volt Cordobában, az osztályozó első meccsén. Akkor a pályára beszaladó drukkerek majdnem megverték: a srácnak azóta is remeg a lába. A szünetben kellett lecserélni, azt hiszem utoljára láttuk River mezben (legalábbis remélem, sok százezer River drukkerrel együtt). Csakhogy akkor már kettővel ment az ellen, és az egész csapat borzalmasan ideges volt. És sajnos bebizonyosodott: nem vagyunk olyan jó csapat, nem vagyunk annyival jobbak az ellenfeleknél, hogy kétgólos hátrányból, borzalmasan idegesen futballozva fordítani tudjunk. Ez az ami elkeserítő, ez az ami aggodalommal tölt el. Hiába egykapuztunk a második félidőben, egyetlen értékelhető támadást sikerült összehozni. A passzok pontatlanok voltak, ötlet sehol, a tizenegy emberrel védekező Tucumániak minden különösebb nehézség nélkül őrizték meg kétgólos előnyüket. Egyedül Chori játszott értékelhetően, de kellett volna még legalább három Chori mellé, hogy ezt a meccset meg tudjuk fordítani.
Egy szónak is száz a vége: nem vagyunk olyan jó csapat, ahogy ez a jól sikerült meccsek (Atlanta, Juyuj) után tűnik. Ez tényleg nagyon szomorú. Nagyon elkeserítő. Ahogy az is, hogy mostanában nem tudunk kétszer egymás után jól futballozni, ötven százalékos eredménnyel pedig nem sok babér teremhet a számunkra.
